Isten! Itt vagy?

Olyan nehéz a szívem. Annyi minden történt… Most elfogyott az erőm. Elfáradtam.

-Isten! Itt vagy? Halassz engem?

Ólom a testem és fáradt a lelkem. Nézd, ahogy csak Rád gondolok, annyi minden tör elő belőlem, a legmélyebb rejtekekben megbújó fájdalom morzsák rezegnek a szívemben és omlanak le a falak és utat tör magának egy hatalmas könnyáradat…

-Itt vagy! Persze, hogy itt vagy! De jó is ez. Megtartanál most? Átölelnél, kérlek? Ringass engem kicsit!

Lehunyom a szemem és áradok az ölelésedben. Már megadom magam, hiszen most nincs több erőm.

-Le ne tegyél! Tarts még, hadd engedjem ki megfáradt izmaimat, hadd pihenjen meg a testem picit Nálad! Köszönöm! Óh Isten! Érezlek. Itt vagy minden sejtemben, itt vagy. Milyen erős vagy Isten. Én is az vagyok, amúgy… Most éppen nem, de tudod, ez csak átmeneti… Milyen megengedő vagy. Én mikor tanulom meg ezt? Mikor leszek ennyire megengedő, mint Te? Azt mondod nem nehéz ez? Jóóóó…Neki futottam már ennek, hiszen tudod?! Nem voltam kitartó? Hm… Az lehet. Megmutatod, hogy kell? Figyelek…

Mintha álomba szenderülnék ebben a biztonságos és mindent átható szeretetben. Nem érzékelem a testem most. A sejtjeim ellazulnak, és lassan felragyognak valami eddig ismeretlen fényességben. Táncolnak talán? Még az is lehet.  Érzem, ahogy mosoly rajzolódik az arcomon. Mintha nem is én lennék, de mégis én vagyok.

Isten és én

Isten! Szeretlek!!!

De régen mondtam Neked… Szeretlek Isten! Mit mondasz? Engedjem? Engedem… már könnyebb, igen.  De mardos még. Engedem… Te hova teszed? Átöleled a szereteteddel? Óh, és ez elég, és kioldódik? Tényleg, igazad lehet… Ölelj még Isten! Tarts még, kérlek!

Már nincs tér és idő, csak a létezés gyönyörűsége van. Fényességben csillámló izgalmas energiák cikáznak bennem és kívülem. Nem tudom merre járunk, miközben látszólag a nappaliban merengek… Nincs gondolat. Jelenlét van és áramlás. Valahova tartok. De vajon hova??

-Isten! Van még időd?

Persze, Neked mindig van… Mesélj nekem! Miről? Hát rólam. Elmondanád, milyennek látsz engem? Gyönyörűnek? Viccelsz? Nézz már rám, hiszen elfogytam a fájdalomban, a zűrzavarban… Ez gyönyörű? Ja, a mostban nézzem magam, amikor tartasz, amikor ringatsz? Igazad van, az csak gyönyörű lehet. Most ebben a pillanatban tényleg minden gyönyörű és én is. Ez a pillanat varázsa. Megtartom így Veled… Igazán jó csapat vagyunk mi. Hogy is feledhetem el ezt néha? Már sokkal jobb. Újra erős vagyok és igazad van, még ráadásul gyönyörű is.

Még tartom a pillanatot, még nyújtom a percet is, nyújtom és tartom az érzést: ez vagyok ÉN.

-Isten! Sajnálom…Köszönöm és tudod, szeretlek!”

(Nyiri Helga: Isten és Én -részlet)

 

 

error

Kövesd az írásaimat és oszd meg őket, ha tetszett!