Szeretnék megosztani néhány gondolatot arról, ami Bennem van.

Nem biztos, hogy népszerű leszek, mert ezzel a témával nem sokan tudnak azonosulni.

De talán pont azért tartunk ott, ahol tartunk…

2 évvel ezelőtt jelentősen megváltozott az életünk. Sokkolóan hatott az első karantén és az, ahogy a komfortos kis életünket korlátok közé szorították.

Rengeteg oldalról lehet ezt nézni. Volt itt összeesküvés elméletek sorozata. Jól kitervelt forgatókönyv az emberiség kiirtásáról. Tudjuk, hogy a korona nem egy természetes vírus. Megküzdöttünk vele szerintem mindannyian legalább egyszer már. Aztán az oltások. Aztán rágtuk az oltott vs. oltatlan csontot is egy darabig…

Azt hiszem, kevesen vagyunk még mindig, akik ezt másképp látjuk. Az én nézőpontom szerint minden értünk történik. Ez a 2 év is értünk történt.

Az emberiség elsétált a szőnyeg szélére már sokkal korábban, de mondjuk úgy, hogy „csak” 2 éve kaptunk egy keményebb lehetőséget a változásra.

Ahol az emberiség tart ezen a bolygón, az maga a rémálom. Lelki emberként nézve és lelki életet élve, nekem ez a bolygó jó ideje nem komfortos. Amióta az eszemet tudom, az élet a versenyről szólt. Arról szólt, hogy legyél a legjobb, legügyesebb, és ezt érd el bármi áron. Arról szól, hogy függünk egymás „szeretetétől”, kezdve a szüleinkkel, majd a barátok, majd a kapcsolatok, miközben rég elveszetten élünk. Felhalmozunk. Javakat hajtunk, ami kimerül az utazásokban, a még többet, még nagyobbat akarok energiákban. Felhalmozunk. Használjuk a Földet és használjuk egymást. Kihasználunk mindent is, egyéni érdekekből motiváltan.

A lelkünk fuldokol ebben a testeben, de mi még mindig nem értjük a lényeget.

Minden okkal történik. Minden értünk van.

Innen nézve nekem a korona egy tisztítótűz. És mindegy, hogy mi a forgatókönyv, mert a lényeg az, neked mit tanít?

Ha voltál koronás, ránéztél-e arra, hogy mit kell vele, általa, belőle tanulnod? Mert tudatos működésben élve, innen közelítünk meg mindent.

A vírus hitrendszere: érdemtelen vagyok a szeretetre. De az nem azzal kezdődik, hogy mások szeretetére vagyok érdemtelen, hanem azzal, hogy önmagam nem szeretem. Nem szeretem, mert nem veszek tudomást a lelkemről. Nem vállalok felelősséget az életemért. Inkább mutogatok kifelé, mint tekintek befelé. Tudod, hogy hol szorít az élet, de mindig van kifogásod, hogy sose tedd meg, nem lépsz, halogatsz. És ha ezt sokan teszik egyszerre, hát létre jön egy kollektív tudatmező, ami aztán szépen fixálja ezt az energiát. És akkor egy kollektív, nagy trágyadomb tetejére kerül az emberiség.

De jó… De nem nekem. Én nem tudok szemet hunyni a felett, hogy még mindig nem értik sokan, hogy egyetlen út van: a lélek útja. A szív útja. És nem elkülönülésben élve, hanem együtt Istennel. Nekem egyház, vallás nélküli Istennel.

Értem, hogy imádkozzunk és gyújtsunk gyertyát, és küldjünk szeretetet. Teszem én is, de ha valaki azt hiszi, ez segít, akkor szólok: már nem segít!

Hány ébredt lélek van most jelen? Hányan vették komolyan az elmúlt 2 évet és dolgoztak keményen magukon? Nem túlélve a napokat és rázósabb helyzeteket, hanem levegőt véve, befelé figyelve hányan néztek szembe a beakadt, megrekedt, matériába bekötött pitiáner életükkel?

Nem sokan… Akik igen, tisztelem őket. Ismerek ilyeneket, hiszen naponta dolgozunk ezen.

Amikor azt hallottam, hogy beoltatom magam, mert utazni akarok…, koncertre járni, bulizni, meg sorolhatnám… akkor azt mondtam: tényleg megérett az egész banda a pusztulásra.

Van véleményem erről, de most azt kihagynám.

Az a baj, hogy most kevés az, hogy imádkozunk és remegünk a félelemtől. Egyetlen hajszál választ el minket a legvadabb rémálomtól ami így szól: világháború.

Évekig tisztítottuk a DNS-ből például théta munkában a szüleink és őseink háborús lenyomatait. Évekig… És most itt állunk és lélegzet visszafojtva várunk, harapható a félelem a térben.

Én nem félek. Fáj, ami van, de értem Istent.

Semmit nem tanultunk, ha a kollektív energiát nézem. Semmit.

Az emberek nagy része azt várja, hogy mikor oldják fel a korlátozásokat és de jóóó, minden olyan lesz, mint volt. NEM lesz olyan.

Nem lehet olyan. Lesz helyette más, ha nem kapunk észbe és nem kezdünk azonnal egy olyan turbó önmunkát, ami a lélek forradalmáról szól.

A lelki intelligencia forradalma az egyetlen út, hogy ez a borotvaéles helyzet oldódjon. Egyéni szinten kezdődik minden. Nem nagy csoportban, hanem egyéni szinten.

Ezért arra kérlek most, hogy vedd kézbe az életed és nézd át minden életterületed!

Hol fuldoklik a lelked? Mi kellene ahhoz, hogy tegyél azért, hogy ez változzon?

Hol vagy méltatlan helyzetben? Hol nem vállalsz felelősséget?

Hol halogatsz lépéseket?

Hol állsz önmagad útjába?

Hogy vagy Istennel? Milyen a kapcsolatod vele?

Hallod-e a lelked hangját egyáltalán?

És képes vagy-e látni, hogy a parányi kis életeden túl is van világ? Hogy van olyan, hogy Egység, összefogás, de nem a matéria kedvéért, hanem a Lélek kedvéért.

Hogy jó lenne a szív útját járni és igen tanulva az eddigiekből, más világot életre szülni…

De persze imádkozzunk azért, én is azt teszem és égnek a mécsesek, ahogy mindennap égnek itthon.

De látod-e, hogy kell egy ilyen helyzet, hogy el kezdjünk gondolkodni picit… hogy most az Egység felé lépkedünk, de kérlek, látod, hogy mi indította ezt el az elmúlt 24 órában?

Látod? Egy esetleges háború, ami egy országgal arrébb már nem csak esetleges, hanem valóság…

Nézz magadba! Csendesedj el!

Mit tennél Isten elé, ha „megúsznánk” a háborút?

Mint az oviban anno, mit adsz cserébe és úgy lesz?

 

Mi a Te alkud Istennel?

Istenem, ha elkerülhető a háború, megígérem, hogy…

Hogy fejezd be a mondatot? Min változtatnál, mit csinálnál másképp, ami ahhoz kell, hogy Isten elfogadja és lehetőséget adjon valami újra?

Kíváncsian várom…

Szeretettel,

Helga

error

Kövesd az írásaimat és oszd meg őket, ha tetszett!