Ha most a könyvemet írnám vagy lenne naplóm, akkor az elmúlt időszakról így írnék:

Az elmúlt 2 hónap olyan volt, mint amikor egy hajó a viharos tengeren hánykolódik. Néha akkora hullámok csaptak fel, hogy azt hittem nem bírja ki a hajó teste. Minden egyes pillanatban azt néztem, vajon kibírja-e azt az erőt, ami a tenger hullámait felkorbácsolta?

De nem csak külső hullámok voltak. A fájdalom, a düh, a tehetetlenség erői belül is mozgattak és olyan erővel kívántak kitörni, ami még engem is meglepett.

Eddig nem ismert vizeken jártam, de megéltem, megtapasztaltam.

Aztán, ahogy ez a természetben törvényszerű, elcsendesedett a vihar, és alább hagytak a hullámok.

A nap is kisütött és a hajó most békében ringatózik a lélektengeren tovább.

Pár éve, amikor picit túlfeszült a rendszerem és nem álltam meg időben, megígértem magamnak, hogy minden hónap utolsó hetében pihenek.

Ezt igyekszem betartani. Nem mindig sikerül, de általában igen. Különösen nyáron figyelek erre nagyon.

Ilyenkor csak azt teszem, amihez kedvem van, ami belülről megszólal.

A Pünkösd erős volt nekem, de egyben szép is.

Máté Gáborral töltöttünk egy napot. Szeretem, ahogy tanít, gyógyít. Megérintett az egész atmoszféra, a találkozások a szünetekben… a beszélgetések. Minden, úgy ahogy volt.

Tegnap volt egy élőm a SorsHangolón és elmeséltem a személyes beszélgetésemet Gáborral. Azt kérdeztem tőle, ha valakit nem vártak, akkor hogyan gyógyítaná azt a mély sérülést? Extrém esetben az örökbe adást?

Nagyon szépen beszélt az önszeretet fontosságáról ilyen esetben. Majd a végén rám nézett és azt mondta.

• Nem igaz, hogy téged nem vártak. Isten akarta, hogy itt legyél. Az élet akarta, hogy legyél.

Mélyen meghatotta a szívem, még ha ezt én már magam is így gondolom.

Majd a videó után felhívott Anyukám, aki 84 éves. A következőt mondta:

• Most Helguskám le foglak szidni. (De ezt olyan szeretettel mondta, mint még sosem). Össze is rándultam, mert Mami elég szigorú.

Majd folytatta:

• Honnan veszed azt a hülyeséget, amit már többször mondtál a videókban, hogy téged nem vártunk? Ki mondta ezt?

Vettem egy nagy levegőt, és megválaszoltam:

• Én tőled hallottam. Sokszor mondtad, hogy nem akartatok már engem.

Majd folytatta:

• A testvéred 3 éves kora óta csak egyetlen dolgot hajtogatott, hogy szeretne egy húgot. Mindent megtettünk, hogy ez így legyen, de nem jöttél sokáig. Még orvoshoz is mentem, be is feküdtem a kórházba. Mi nagyon vártunk. De csak 11, 5 évvel később jöttél. És mondd meg annak a Gábornak, hogy nem Isten akarta, hogy itt legyél, hanem Apád és én. És nagyon akartuk.

Mély szeretet járta át a szívem és azóta is. Akkor most ennyi év után, ez is meggyógyult. Örökkévaló pillanat…

Ma lementem Hévízre. Megjelent bennem, hogy szükségem van a tó vizére. Évek óta nem voltam lent.

Úgy éreztem ma van a napja. Az úton Goldemannt hallgattam, ahogy a kelta kántálásaival gyógyította a rendszerem, egyre nyugodtabb lettem. Majd megálltam egy kávéra.

Szeretem Isten rendezését, ahogy a pulthoz léptem az M7 autópálya távoli szakaszán, éppen az ügyvédem állt előttem. Megörültünk egymásnak. Van, hogy évekig nem találkozunk. Most éppen pár hete volt közös dolgunk a younity miatt. Leültünk egy kávéra. Talán 30-40 perc lett belőle és egy szép mély beszélgetés.

Ő is elkötelezett az úton. Sokat tanult, tapasztalt lélek. Szerettem a beszélgetésünket, mert értékeket adtunk egymásnak azzal, ahogy átbeszéltük a mostani szakaszainkat.

Megöleltük egymást és megköszöntük Istennek ezt a véletlen találkozást.

Goldemannal érkeztem Hévízre, éppen a karmikus kapcsolódások oldásával zárult egy hanganyag.

Sokat úsztam és ringatóztam a vízen.

Átmostam a sejteket, a szerveket egy-egy meditációban.

A nap pont annyit sütött, amennyi nekem jól esett és én csak merengtem az életen.

Felidéztem a viharokat, és végtelen volt a hálám azért, hogy most béke van. Pünkösd meghozta a kiáradást, a lelkem kiáradását.

Ahogy ringatóztam a tavon és énekelgettem a mantrát, feltört bennem az élet mély szeretete. Az úszógumival nehezen boldogultam az elején, de ellestem a különböző praktikákat és a nap felére már gyakorlott lubickoló lettem. A gyermeki énem ilyenkor toppon van…

Csendes volt a tó, nem voltak sokan. Minden olyan volt, mint egy hibátlan terv része.

A Zöldlámpát olvasom. Kb. 2 éve van az asztalomon. Most jól esnek a sorok, a történetek, a felismerések.

Pillanatok alatt szaladt el a nap. A legszebb az volt benne, hogy estig senkivel sem beszéltem. Régen volt ilyen. A telefon a szekrényben és csak a jelenlét volt.

Valaki tegnap azt írta nekem, hogy most nem olyan vagyok, mint szoktam lenni. Kevesebb a videó és látszik, hogy valami zajlik. Fura, hogy visszább vonultam. Szerintem nem fura, rendjén van ez most.

Változom. Ahogy minden változik. Sok munkám van abban, ha látható a változás.

Kevés emberrel osztom meg most magam, de ez most nekem felemelő. Törékeny vagyok most, mert az a finom új még most integrálódik és a vihar felkavart nagy mélységeket. De akikkel megosztom az életem, mind nagyon figyelnek rám. Figyelünk egymásra és ez nagy érték. Ezen is elmélkedtem ma, hogy mennyire hálás vagyok a kapcsolódásaimért.

Mostanában többet írok, de ez gyógyít. Engem mindenképpen, ha pedig csak egy valaki gyógyul általa, akkor az már ajándék nekem.

Mindig vállalom, ha nehezebb időket élek meg. Ha megugrottam egy feladatot, mindig ide hozom, mert ebben hiszek.

Mindannyian úton vagyunk. Mi is, akik utat mutatunk. Nekünk is vannak feladataink és ez így van jól.

A csendben minden válasz megérkezik.

A csend megtart.

Kellenek a csendes napok. 

Az örökkévaló pillanatok pedig csak sokasodnak ilyenkor és egyszer egy csodaszép léleklánc lesz belőlük..

Táncolunk tovább…