Idejét sem tudom, mikor írtam utoljára… Imádtam írni. Mindig olyan erővel szakadtak ki belőlem a szavak, hogy nem tudtam nem írni…

Azt hittem csak pár hónap volt, de inkább egy év is eltelt így. Amikor először érzékeltem, hogy néma vagyok belül, megrémültem. Azt gondoltam, akkora a sodrás, hogy persze teljesen ok, hogy nem jönnek a szavak. Annyi minden történik egy nap, egy héten, egy hónapban, nem baj az, ha most nem írok.

Hosszú idő után, ma megszólalt a lelkem hangja, szinte ordított, hogy itt van újra. Ma megtört a csend.

Egy intenzív jóga után, éppen meditálva, két Tolle fejezet fordítói ellenőrzése között szaladnom kellett a gépemért, hogy újra írhassak.

A teraszon meditáltam. Az elmúlt hetek, és napok mélyen visznek a jelenlétbe. Naponta többször gyakorlom tudatosan a jelenlétet. Elképesztő mélységekben ragadok a pillanatban. Jelen vagyok. Azt hittem eddig, tudok jelen lenni. Talán tudtam is, de ezek a pillanatokat most másként élem meg. Most megélem. Bele tudok merülni a virágok szépségébe, a fák ringatózásába, a saját légzésembe… csak vagyok. Tanulom nyújtani a pillanatot, időtlenné tenni a jelent, mert csak a most számít.

 

Ez a tapasztalás más. Onnan is tudom, mert amikor itt vagyok valóban, akkor megállíthatatlanul törnek elő a könnyeim és gördülnek patakokban a finom kis arcomon. Megható a jelenlét. Nem tudtam eddig. Ez új most nekem.

Pár hete visszavonultam. Én is terveztem már egy hosszabb pihenést, de az Univerzum korábbra hozta. Elfáradtam. Az elmúlt 48 évben sosem éreztem magam fáradtnak. Lelkileg olykor igen, nagyon is, de a testem nem. Vagy is biztosan igen, de nem vettem észre. Most igen.

Ijesztő módon tapasztaltam meg, hogy meg kell állnom. Sokáig azt hittem, csak a testem fáradt, de ahogy az elmúlt hetekben visszavonultan a tudatosság, éberség, elcsendesedés, és regenerálódás energiáiban voltam, rá kellett jönnöm, más is van itt.

Elsodródtam önmagamtól. Elsodródtam attól a csodás lényemtől, aki vagyok. És ez nem most történt, már korábban. A spirituális fejlődésben van olyan, hogy spirituális egó. Nevezzük most így, ami képes elhitetni veled sok mindent. Rengeteget tanultam az elmúlt években, több technikát, fejlesztetettem magam, és azt hittem, ez rendben van így. De nem volt.

Mert a technikák, bár jók és használom is őket, valahogy észrevétlenül elsodortak önmagamtól. Talán aki élt meg ilyet érti, amit mondok. Nem vettem észre. Csak tanulni akartam, és még és még és alkalmazni az életemben, tanítani, de valamikor volt egy pont, ami a lényegi lényemtől elválasztott.

Amikor tanítok, vagy valakivel együtt dolgozom, akkor mindig jelen vagyok, de amikor kijöttem ezekből az alkalmakból, sodródtam tovább. Persze sok mindent csinálok, mert amióta élek ez mindig így volt, de észrevétlenül önmagamtól szakadtam el.

Egyetlen hibát vétettem, de az nagy volt: nem álltam meg és vonultam vissza a csendességbe, a lelkem templomába, ahogy korábban mindig tettem. Jó ideje nem tudtam igazán csendben lenni, magam lenni, mert mindig volt valami, ami vitt.

Mély tapasztalás volt ez most, nagyon mély. A testem szétszakadt benne, a lelkem remegett, és közben a világ a feje tetejére állt… Mindig jelen voltam másoknak, de magamnak nem. És bár ez az egyik vesszőparipám, aki ismer, tudja: Te vagy a legfontosabb! Ebből most én kimaradtam és ennek ára volt.

Végtelenül hálás vagyok azért, hogy már napok óta érzékelem azt az ébredést, amire vágytam. Pillanatról pillanatra születek újjá és csodálom a jelent. Közben pedig persze egy csodaszép ügyön dolgozunk, ami pár napon belül már látható lesz számodra is.

Még egy dolog volt rémisztő: nem éreztem a hálát. Nem találtam magamban sehol. Pedig én annyiszor és tudtam érezni és most hónapokig nem. Ez keservesen fájt. Meditáltam, lélegeztem, de semmi…

Azt hiszem, sosem voltam még ennyire fáradt. Aztán arra is rájöttem, hogy talán nem is fáradtság volt ez klasszikus értelemben, hanem egy lelki halálfolyamat. Igen. Az a személyiségem, ami kisodródott az isteni áramlásból, és felvértezte magát mindenfélével, meghalt szépen lassan. Ez nem volt kellemes érzés cseppet sem. Isten kemény volt velem, mert már nincs idő. Nem mondom, hogy teljes a folyamat ebben a pillanatban, és talán ez is rendben van így. Minden hamis, a matériába bekötött működésnek vége. Ezt éljük bolygó szinten is. Van, aki beszél róla és sokan nem.

Vége van a türelmi időnek, most vizsga van. Amikor vizsga van, akkor a tanár is csendben van, ahogy sokszor most Isten is.

Annyiszor gondolkodtam azon, miért kell olykor fájdalmas, nehéz tapasztalásokba, szenvedésbe csúsznunk… Azért, mert annyi minden viszi el a figyelmed önmagadtól, hogy kisodródsz és a kisodródásban nincs ott ISTEN. Csak akkor fordulsz igazán befelé, ha helyzet van. Legalábbis én már tapasztaltam ilyet. Egyszerűen szükségszerű, olykor…

Ahogy Tolle mondja például, a szenvedésen keresztül fejlődünk igazán. A nehézségekben fejlődünk igazán. És tudom, hogy azt tanítjuk és mondjuk, főleg thétásként, hogy cseréljünk hitrendszereket és könnyebb lesz a fejlődés. Ez így is van, mert a théta munkában is vannak nehéz pillanatok. Hiszen amikor újat szeretnék, az csak úgy tud megtörténni, ha a régi én, élet szétesik, meghal, darabokra hullik. Amikor tudatos vagy erre, éber vagy, akkor könnyebb átmenni azokon a pillanatokon, amik megpróbálnak igazán.

Muszáj tehát megállni, megállni és csak lenni itt és most! Még akkor is, ha közhely, ha unod ezt hallani. Ez az egyetlen és mindent áttörő kulcs: a jelenlét!

Mindannyiunknak az a feladata, hogy a csillivillinek tűnő, de nem igaz személyiségünket lebontsuk. Nem lesz kellemes és engedjük az önvalói minőségünket megmutatkozni, megszületni és betöltekezni.

Ez az egyetlen út van és időből nem állunk túl jól!

 

Szeretettel,

 

Helga

 

 

error

Kövesd az írásaimat és oszd meg őket, ha tetszett!