Hiszem azt, hogy az egész életünk, a történéseinken keresztüli fejlődés.
Hiszem ezt magánemberként is és terapeutaként is.
Az elmúlt évek nem sok pihenőt hagytak nekünk. Különösen azoknak nem, akik tudatosan élnek és ott a szándék a szívükben, hogy igen, haladni szeretnének.
Sokat gondolkodtam, hogy az elmúlt hetek eseményeiről írjak-e, de aztán úgy éreztem, írok.
Sokan gondolják azt, hogy könnyű életem van. Milyen jó is az, ha valaki ennyire tudatos, mint én. Bizonyára minden, mindig olyan szép.
Én az a segítő vagyok, aki kiáll és elmondja azt is, amikor ez nem feltétlen így van.
Általában kiteszem az életem nagy részét a nyilvánosság elé. Teszem ezt azért, hogy motiváljak mindenkit, aki úgy érzi, nem sikerül a kezébe venni az életét.
Mindig elmondom, hogy nagyon hálás vagyok mindenért, amit megéltem, megtapasztaltam, ahol tartok, ahogyan élek. Semmit sem bízok a véletlenre. Semmit sem tekintek természetesnek. Hiszem, hogy minden okkal történik.
Karácsony másnapján történt valami. Karácsony másnapján eddigi életem egyik legnehezebb vizsgafeladatát kaptam. A 17 éves fiam elindult a Balatonra vonattal, az apukájához. Ez megtörtént már majdnem 100-szor.
Aznap reggel volt egy fura érzésem. Nem voltam nyugodt. Reggel, amikor indult, javasoltam neki, hogy elviszem az állomásra. Nem engedte, hiszen ez semmiség, százszor ment már így.
10:37 perckor hívott az apukája, hol van a gyerek? A vonat megérkezett, ő nem. A telefonja nem elérhető. Nem is volt 6 órán keresztül.
Azt tudtam, hogy egy ilyen hívás egy anya rémálma. Megélni még nagyobb pokol volt. Ahogy engedtem át magamon az információt, éreztem, hogy behatol a tehetetlenség mázsás energiája minden sejtembe. Álltam a nappaliban és csak azt éreztem, nincs talaj a lábam alatt és ez nem történhet velem, velünk.
Azt hiszem kb. 2 órán át tartott a sokk. Ez idő alatt belementem abba, hogy meghalt, elütötték, elrabolták, világgá ment. Minden eshetőséget elfogadtam. Tudtam, hogy ez a kulcs. A lelki vezetőm elértem. Egyetlen kérése volt, ezt 100%-ig elfogadni, hogy nincs fiam többé.
Leültem a földre. Egyik percben ordított bennem a fájdalom, hogy nem látom többé. A másikban, hogy minden rendben van. Aztán újra az első, majd újra a második.
Nem tudtam, hogy van olyan, hogy remegnek a sejtek és azt érzem. Remegett a lelkem. Remegett a szívem. Teret engedtem a rémálomnak és hagytam, hogy uralkodjon rajtam.
Közben percenként hívtam. Nem elérhető.
Pontosan tudtam, hogy egyetlen esélyem van, ha elfogadom a legrosszabbat.
Elfogadtam.
Megadtam magam.
Nem tudom ez meddig tartott. Megnyugodni nem tudtam, de lett bennem egy mélységes alázat Isten felé.
Rendben, ha ez az akaratod, rendben.
Majd megértem, hogy miért… de rendben.
Aztán tisztulni kezdett a tudatom. És el kezdtem látni a teret. Tudtam, hogy van egy kis szerelme pár hete. Onnantól vezetve voltam. Mit nézzek meg? Hol jutok hasznos információhoz? Vezettek, mint egy oknyomozót.
Összeraktam mindent, mire elérhető lett a telefonja.
Ő másként élte meg a kalandot akkor. A titkos kirándulást, a lekésett vonatokat és majd a megérkezést.
Amikor végre beszélni tudtunk, egymásnak feszültünk. Csapkodtak a mondatok ide-oda.
De legalább megvan. Legalább épségben van, a többit majd megoldjuk.
Az energia olyan erővel áramlott kettőnk között, ahogy még sosem.
Letettük a telefont. Majd 30 perc múlva jön egy hívás. A lányom hív. Ne ijedj meg anya, de Rolit mentő viszi a kórházba. Pánikroham. Sosem volt még neki. Én tudom milyen. Ülök némán. 120 km van közöttünk. Nincs akaratom. Ez már túlmutat rajtam.
Eltelik pár óra. Felhív, és azt mondja: ne haragudj. Nem úgy gondoltam. Kiengedték pár óra múlva és végre megérkezett az apukájához.
Elnémulok. Nincs kapcsolat. Légüres térbe kerültem.
Mellettem a lelki testvérem. Ő is anya. Ő is érzi. Együtt fájunk, együtt sírunk.
A karácsonyfa bevilágítja a nappalit. Üresség van. Némák vagyunk.
Érteni szeretném, de még nem megy.
Magamra maradok. Este van, éjjel van. Fáj. Aludnék, de nem megy. Fáj. Szorít. Ordít bennem a tehetetlenség, a fájdalom. Nincs kapcsolat. Megszakadt bennem valami.
Hagyom.
Telnek a napok. Visszavonultam. A barátaim itt vannak, figyelnek, kérdeznek, tartanak.
Dolgozom ezzel. Lassan érteni kezdem Istent. Lassan újra érzem a szívem. Lassan kapcsolódom. Hallani szeretném 4 nap után.
Haza jön. Nézzük egymást. Ismerkedünk. Tapogatjuk egymás szívét. Nehéz.
Beszélgetések, mélyek. Csendek. Mélységek.
Újra vagyunk egymásnak.
Óvatos vagyok. Figyelem magam. Szeretem őt. Ő is szeret.
Változunk.
Változtatunk…
Gyógyulunk. Dolgozunk magunkon.
Változunk… Teret nyitunk.
Elutazunk. Új év van. Minden más lett.
Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e, de leírtam. Tettem azért, hogy megmutassam, itt is van dolog. A gyermekeink elengedése az egyik legnehezebb feladat. Nekem is.
Bízni abban, hogy mindenre is megtanítottuk, hogy majd mindent tudni fog és minden jó lesz… nehéz.
Jó lenne megmenteni őket a nagyobb pofonoktól. Nem mindig lehet. Elfogadtam.
Sok ajándéka volt ennek a történetnek. Visszakaptam a lányom, aki évek óta a saját útját járta már. Nyílt nekünk egy újabb tér és egy újabb lehetőség.
Nyílt nekik, testvéreknek egy új tér és egy új lehetőség. Dorcival hasonló dolgokat éltünk meg. A tapasztalatait átadta az öccsének. Ez megnyugtató volt számomra.
Azt éreztem, mégis megérte… pedig akkor ott 5-6 évvel ezelőtt, nem hittem.
Megtanultam az elfogadást a legnehezebb leckén keresztül.
Megtanultam az elengedést.
Mélyült a hitem. Bár volt pár pillanat, amikor könyörögtem Istennek, csak ezt ne. Csak ezt ne, kérlek! Aztán oda tettem a hitemmel körbe ölelve a kérést. Legyen, ahogy lennie kell.
Tanultam magamról. Tanultam róla. Tanultam az életről.
A pihenés napjaiban mélyen befelé fordultam. Nem volt kedvem nevetni. Nem voltam vidám. Olyan mélységei voltak bennem ezeknek a napoknak. Voltak napok, amik csak elteltek. Azt hiszem 2 ilyen is volt.
Emlékszem, leültem a nappaliban reggel és csak azt vettem észre, sötétedik.
Bizonyára a világ nem állt meg, csak bennem. Esténként gyertyákat gyújtottam és néztem a karácsonyfa fényeit. Sírt a lelkem, de közben gyógyult is.
Nem ezt kértem volna Karácsonyra, mégis azt érzem, rengeteget adott.
Hitet. Szeretetet. Kegyelmet. Együttérzést. Alázatot. Elfogadást. Megbocsátást. Erőt.
Amit ezek után még megéreztem, amikor újra éreztem a szívem, hogy újra van öröm bennem. Apró részleteit kezdtem el látni az életemnek. Apró fénypontok ragyogtak fel bennem először 1-2 pillanatra. Aztán hosszabban.
Megláttam az élet különösen szép gyöngyszemeit és el kezdetem felfűzni őket.
Azóta is fűzöm…
Hála van.
Kegyelem van.
Táncolunk tovább…
P.S. és nem voltam ebben egyedül. Köszönöm a lelki testvéreimnek, a barátaimnak, akik teret tartottak és velem, velünk voltak.
Drága Helga!Nagyon nagyon köszönöm,hogy ilyen részletességgel leírtad életed ilyen nehéz történését.Én még csak “kapisgálom” a történések tanításait.De olyan látványosan írtad le,hogy mit jelent belemenni egy érzésbe,ahogy én ezt még sosem mertem megélni.Köszönöm az útmutatást.Szeretettel Irma
Drága Helga! Köszönöm, hogy megosztottad ezt velünk, biztos, hogy leírni sem volt könnyű, hát még átélni!! <3 Remegve olvastam fel a férjemnek az írásod, hiszen mi is átéltünk már mélységeket a gyerekeinkkel.
Amikor a szülő azt hiszi sikerült elengednie a gyerekeit, hamar kiderül, hogy van még mit dolgozni rajta, és az aggódás sose hagy el bennünket!
Sokat tudunk tanulni mások történeteiből. Minden Tisztelem, hogy megosztod velünk a tapasztalataidat, az életed! szeretettel ölellek <3
Koszonom🙏🤍
Drága Helgus♥️
Hálásan köszönöm, hogy megosztottad velünk legmélyebb lelki utazásod.
Nagyon mélyen megérintett, olvasás közben úgy éreztem, mintha Veled lettem volna. Bőven van még mit tanulnom az elfogadásáról és elengedésről egyaránt.
Édesanyaként minden megélt érzéseddel azonosultam és egyben arra is rájöttem, hogy az egyik legnagyobb félmem, hogy a gyerekeimmel visszafordíthatatlan dolog történik.
Félelem
Elfogadás
Elengedés
Ezeken bizony dolgoznom kell!
Köszönöm Neked🙏
Drága Ida! Köszönöm. Azért osztottam meg, mert hiszem, hogy erőt ad, segít az anyai feladataink megfejlődésében. Ölellek
Szia Helga!
Én örülök,hogy leírtad. Köszönöm. Lassan 24 éve megszületett az első fiam. Másnap elvitték egy távolabbi kórházba,mert összeomlott. Ugyanezeket éreztem,amiket leírtál. Isten,csak ezt az egyet ne! Meg fog gyógyulni és minden rendben lesz. Aztán délután rámjött egy ,ne vedd el Istenem,sírógörcsel. Akkor halt meg. Nem tudom miért történt így. Soha nem olvastam előtte. Nekiálltam az Egri csillagoknak . És volt benne egy mondat,amit egy pap mondott már nem tudom kinek, -Amit Isten ad,azt el is veheti ,és amit Isten elvesz, azt vissza is adhatja! Azt a mondatot akkor nekem írták! És visszaadta!Azóta van még egy fiam és egy lányom❤️. És amikor tehetem,olvasok!
Oh együttérzésem🙏🤍🪷. Ez a mondat mélyen gyógyít.
Helgus, ez nagyon nehéz téma….a gyerekeink ekengedése. Én 2 fiamat engedtem el, nem volt könnyű, sőt nehéz volt. Főleg amikor az idősebb kiköltözött Ausztáliába végleg. Hetekig bőgtem. Nem kívánom senkinek amit a reptéren átéltem. Hálistennek 1 év után hazajött. De előtte is sokszor mondta, hogy ….engedjél el…..és én mindig azt hittem, hogy már elengedtem, és kiderült, hogy mégsem. Többször kellett nekifutni. Megoldható.
Köszönöm Helga hogy megosztottad Velem Mikor olvastam,úgy szorult el a szívem,teljes mértékben átéltem ezt vegyes,fájdalom, düh, imádkozás érzését,a tehetetlenségét,a reményt Istenben hogy meghallgatja imáid. Átéltem én is a fiam kamaszkorat ez jellemezte,soha nem szólt miért nem jön haza időben,cikisnek érezte.Utanna mindig hajnali fejmosás,falrahanyt borsó,lepergett róla.De igazi rettegés csak akkor volt mikor jött a telefon hogy a kollégiumok kórházba került, szívizom gyulladása volt,éjszakát intenzív osztályon töltötte,mert féltek a keringés összeomlástól.Teljesen tudok azonosulni ezzel az anyai érzésekkel.En mindig Istenhez imádkozom,este,reggel azzal kezdek,fekszem,hiszem hogy mindenkinek van őrangyala,aki vigyázz rá a földi élete során.Nagyon jó hogy kiirtad ezt magadból,hogy megosztottad velünk is, Áldás békesség szeretet öröm legyen szívedben otthonodban családod körében
Kedves Helga ♥️ Koszonom hogy megosztotta tanulságos történetet. Tapasztalatból tudom hogy a hitünket vizsgaztasak . A gyermekeink el engedése ijen vizsga . Én akkor tanultam meg imatkozni és hálás lenni amikor nem ertem.el a kezüket . Ijen pelda adás nem lehet g hiábavaló gyönyörűséget és tiszta feltétel nélküli szeret Mindanyiuknak ♥️♥️🙏
♡♡♡
🤍🪷🤍
Kedves Helga! Nàlunk is törtènt hasonlò eset.Utòlagosan mi arra jöttünk rà,hogy ìgy kellett lennie .Sok ki nem mondott dolog ìgy vègre kimondàsra került mindkettőnk rèszèről.A kettőnk kapcsolatàèrt törtènt.Ez a dolog tette mèg jobbà a kommunikàciònkat ès azt,hogy vègre az èrzèsek legyenek kimondva.
🤍🙏🪷
Drága Helga!
Köszönöm szavaidat!ami által újra átélhettem azokat a nagyon nem könnyű órákat napokat,heteket, éveket.
Igen nagyon keserves napok azok amikor a törött cserépdarabokra omlott életkénket miliméterenként ragasztjuk össze.Igy vagy úgy megéljük mindannyian mi anyák ezt (is!)
De 5-6 év elteltével visszanézve sokkal bölcsebben tudok -remélem legalább is- visszatekinteni a vezetett Útra.
Az első darabka összeragasztásának kínjára, a TEREMTŐ segítségére, visszautasíthatatlan erejére, aki szeliden vezetgetett kezemet fogva, szívemet melengetve adta meg lépteim értelmét.
Köszönöm!
Hálás vagyok érte!
– mert megtanított nagyon szép érzések megélésére, a sok-sok álmatlan, napokat átsírt szürkeségben megtanított meglátni a derengő fényt,ott jó messze…
Azóta is azon az úton megyek a fényecském irányába, ami már itt van a szívemben. Vigyázok rá,minden reggel és este hálával köszöntöm, mert vele sokkal jobban tudom szeretni, érezni a mára már felnőtt gyermekeimet és párjukat, az unokáimat. és
Magamat
ölellek
L